Ma reggel - felébredés után, még az ágyban fekve - megint megéltem azt a bizonyos érzést: olyan, mintha Isten tenyerén feküdnék. Meleg biztonságban, egy fészekben, úgy, mint gyerekkoromban a mama karjaiban.
A tenyerén hordoz, felemel, őriz. Vigyáz rám, ránk! Ilyenkor csak mozdulatlanul fekszem, és egy erős energia árad rám, mely felemel és biztonságban megtart.
Ráadásul az idő minősége megváltozásának köszönhetően (idő "felgyorsulása", "kvantumosodás") ma már egyszerre mindkét oldalról megélhetem ezt a tapasztalatot: én lehetek az, aki biztonságban, mozdulatlanul ott fekszik, akit ölelnek, és az is, aki a tenyerén hordoz, aki ölel. Azonosulhatok mindkettővel, hiszen mindkettő én vagyok!
"A régi ember a gyermeket Isten áldásának tekintette, s hitében a kisgyermek Isten tenyerén él; általa, vele a teremtő és igazító törvény mutatja meg magát. Tudta, hogy az anyaöl óvása, az öntudatlanul átélt minden-szeretet, amelyben a dolgok egysége honol, a termő televény sötétség csöndje a születésben lármás világosságra vált, s a megszületett gyermek, a „csillagocska” fáradhatatlanul keresi majd az elveszett paradicsomot, a biztonságot adó „kinti” Rendet, amelyről ott „bent” mindent megtudott. Kint a fényben, a tagolt világban a kisgyermek kérdez – és nemcsak szóval – szemével, s teste-lelke minden moccanásával; kérdéseiben bölcsesség világít. Korai rajzaiban képpel, mesével tudatja, hogy a Teremtő miféle világot ígért neki, miféleképpen lehet része, részese annak, s mi végre született különvalónak."
Forrás: Molnár V. József - Isten tenyerén - A gyermekrajzok üzenete
http://www.kincseslada.hu/magyarsag/content.php?article.218
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése