Most már értem, miért mondja Maharishi, hogy keresd
a választ arra a kérdésre, „ki az az én?”, „ki vagyok valójában?” – ha a „megvilágosodásra”
törekszel.
Azt is értem, miért hívják „felébredésnek”.
A „vagyok-aki-vagyok”-ot is értem, azt is, miért
marad ki ebből a megfogalmazásból az „én”.
Mert Az
már nem olyan, mint egy megfogható dolog, amit főnévvel lehetne legjobban
megnevezni.
Amikor az éned a Nagy Én lesz, az sokkal inkább egy nem megfogható,
nem megragadható, folytonos áramláshoz hasonlít, aminek leginkább az igei forma
felel meg. A „vagyok”.
A „vagyok-aki-vagyok” megfogalmazásban az „aki”
egyáltalán nem hangsúlyos.
A hangsúly a „vagyok”-on van!
Ez a „vagyok” pedig egy csodálatos, kiterjedés-szerű
létezés, először egy vízszintes irányban érzékelhető áramlás, ami mindennel
összekapcsol és a drágakövek csillogó színes fényeit is felszikráztatja, majd,
amint felismerem, hogy „nicsak, ez egy vízszintes áramlás”, akkor aranyló fény
árad felülről belém és a szívemet nagy örömérzés hatja át! Felfénylik egy
függőleges irányú áramlás is, és ennek a fényoszlopnak a közepe a szívemben
vibrál. Az egész olyan, mint egy arany fény-kereszt.
Maharishi „Ki az az én?” kérdésénél az a „módszer”,
hogy mindig mélyebb és mélyebb szintjére kerüljünk le az énünknek, azáltal,
hogy ha az „énkutatás”, a meditáció közben bármilyen érzés, gondolat merül fel,
akkor mindig kérdezzük meg önmagunkat: „Ki
az, aki ezt érzi, vagy gondolja?”
Tehát ne a felmerülő érzésre, gondolatra figyeljünk,
hanem arra próbáljunk ráérzékelni, ki
az, akihez ezek „tartoznak”.
Nekem ez úgy működik – és szinte önmagától jött ez a
fajta „próbálkozás”, „módszer” – , hogy olyankor, amikor azt mondom/gondolom/érzem
magamban, hogy „én” (akármivel kapcsolatban – legyen az egy vágy, érzés,
gondolat, helyzet, ami az „enyém”, amiben „benne vagyok”), akkor megpróbálom
ezt az „én-érzést” kitágítani, egy jóval nagyobb „Én”-perspektívából
gondolni/érezni azt a dolgot, amit éppen „én”-ként gondolok/érzek/mondok,
vagyis eme „nagy” Én-ként érezni/gondolni/mondani az adott dolgot.
Ez a kitágulás-érzés végtelenül felszabadító,
megnyugtató, nagy boldogságérzéssel jár együtt és rögtön egy nagyobb rálátást
biztosít arra a helyzetre/érzésre/gondolatra, amiben éppen „vagyok”, egy nagyobb
látószögből teszi azt érzékelhetővé, így egyúttal azt a „kisebb én”-t is, amiként előtte érzékeltem
önmagam. Ez a kitágulás a végtelenségig folytatódhat, olyan, mint amikor
széthúznak egy sűrű szövésű anyagot (egy hálót, „fátylat”) és a szálak, amelyek
ezt alkotják, egyre távolabb kerülnek egymástól, egyre „ritkásabb”, átlátszóbb
lesz a szövedék… Maya fályla…
Lehet, hogy nem is „fellebben”, ahogy eddig vártam,
gondoltam, hanem így történik, ilyen „szétoszlás”-szerűen, s a köztes „térben”
feltárulnak egyéb síkok, a többiek „valóságai”, vagy a „saját” egyéb
valóságaink, amelyek eddig úgy tűntek, mintha „egymásra lennének rakódva”,
egymás mögött, különállóan helyezkednének el. Most ezek mind – egyre inkább,
ahogy „szétcsúszik”, tágul „kis” énünk hálója – összeérnek, eggyé olvadnak,
ill. inkább: meglátjuk eggyéolvadtságukat.
Hogy mit szeretnék valójában?
Egyre több és több olyan pillanatot, alkalmat,
amikor annak boldogságát és szabadságát érzem, hogy én-érzésemet, én-tudatomat
át tudom helyezni a Valódi, nagy Énembe, amikor abból élek, érzek, cselekszem,
abba vonódok bele, integrálódom „kis énként”. Amikor VAGYOK, aki VAGYOK.
Egyre több, egyre gyakoribb és egyre nagyobb kitágulást
megélni, amikor Egy vagyok Önmagammal, a Többiekkel, a Világgal!
