Eli-Jaxon Bear: Mit akarsz valójában? c. könyve olvasása közben:
Az egész megnyilvánult élet és benne a tudatos lények azért jönnek létre folyamatosan, mert a meg nem nyilvánult Önvaló rajtuk – mint egy prizma végtelen számú fénytörésén – keresztül megsokszorozva akarja önmagát megtapasztalni, felfokozott intenzitással.
Az emberi élet célja is az, hogy bennünk önmagát megélje, megtapasztalja az Önvaló, az inkarnációba, anyagba, egóba merülés szükségszerű „kerülőútját“ végigjárva, újra eljusson saját Egységéhez, azt felismerje.
Amikor rájövünk, hogy körülöttünk minden, de minden – a napfényben fürdő fáktól a tapéta repedéséig – kizárólag azt a célt szolgálja, azért van, hogy rajta keresztül eljussunk az Önvalóra, az Isteni Szépségre történő ráébredésig, amikor megértjük és tudatosítjuk, hogy a körülöttünk lévő világ egésze, annak minden formája elménk kivetítése, és azáltal, hogy elménket elcsendesítjük, mindez egyre elhalványul és egyre erősebben átsejlik rajta a formákon túli Egyetlen Isteni Valóság Fénye, csakúgy, mint egónkon át, attól kezdve mindent egész más fényben látunk. Önmagunkat és a világ valamennyi jelenségét, formáját, tárgyát egyaránt.
Amikor megpillantjuk valaminek a szépségét, harmóniáját, jóságát a világban, akkor az Önvaló sugárzását tapasztaljuk. Ezért vonzódunk a Széphez, a Jóhoz. Benne az Önvaló hívását érezzük, akkor is, amikor ezt még nem tudatosítjuk magunkban. A szépség felismerésének, átélésének képessége elvezethet a Világ Egységének, az Önvaló valóságának megtapasztalásához, a maya fátylának lehullásához.
Amikor elmélyülés, kontempláció, ima, vagy meditáció révén egyre többször sikerül elménket lecsendesítenünk, fokozatosan felismerjük, hogy valójában soha nem vagyunk – nem is voltunk – elválasztva Isten Egyetlen Valóságától. Minden pillanatban az – Az – nyilvánul meg rajtunk keresztül, illetve valójában minden pillanatban egyek vagyunk Vele.
És Az csakis a jelen pillanatban nyilvánul meg, mindig a jelen pillanatban. A múlt már múlt, semmi maradandót nem adhat nekünk – ahogy Papaji mondja –, a jövő pedig szintén múlt, mivel amint a jövőben következő szót itt leírom, az jelenné, majd rögtön múlttá válik. A létező, a valóban létező mindig csak a jelen, az adott pillanat. Az idő látszólagos linearitását így töri át az Istennel összekötő pillanat vertikalitása, mélysége, melyben végül a tér-idő látszat-hálója is feloldódik, hogy helyet adjon az Egyetlen Valóság Fényének, Békéjének, Boldogságának.
Nyilván a felébredést követően is megmarad a test, az egó (én), és továbbra is lesznek gondolatok, érzelmek. Az egó, az én, az elme azonban „csupán“ szükséges, fontos eszköz lesz a világban való éléshez, nem azonosul többé vele a Felébredt Lélek. Nem az elme szűnik meg, nem a gondolatok, csupán a velük való azonosulás. Az eszközök – a külső eszköz: a fizikai test; valamint a belső eszköz: az elme, az intelligencia és az egó – elnyerik megfelelő funkciójukat, „helyükre kerülnek“, a belső mag, a középpont: a Lélek – az Egyetlen Forma nélküli Önvaló – irányítása alá jutnak.
